Elegem van a női emancipációból!

2014.10.03. 20:48 

Huffnágel Pista

 Sok évvel ezelőtt egy délelőtt az egyetemhez közeli kocsmában ültünk fiúk­lányok vegyesen, és érveket kerestünk ahhoz, miért is kellene befáradnunk a nem túlságosan szeretett kommancs professzorunk előadására. Ekkor széles vigyorral a képén benyargalt egy csoporttársunk, aki előző este a filmklubról hazafelé intellektuálisnak látszó dumával megfűzte egyik évfolyamtársnőnket, folytassák nála a filmtörténet elemzését. (Hiába, no, akkor még nem partydroggal jártak csajozni a srácok.) 

A vigyort reggelije csalta arcára, melyet el is mesélt. A mi Rómeónk valami emlékezeteset alkothatott az éjszaka, mert midőn "Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon." az ő friss Júliája felajánlotta neki, hogy reggelit készít, s Rómeó rántottára vágyott. A konyhába kifelé menet Júlia még megkérdezte, hogy kell elkészíteni a bonyolult étket. Rómeó félálomban gyorsan lediktálta a receptet, majd szendergett tovább. A konyhatündér Júlia nemsokára megjelent és megkérdezte Rómeót: Így már jó? ­ és mutatta a serpenyőt, melynek alján a sercegő zsírban négy feltöretlen tojás imbolygott. 

Ha egy kislány közép­ vagy felsőosztálybeli családban látja meg a napvilágot, nagy esélye van arra, hogy a fenti kudarcban lesz része. E családokban ugyanis nem nőket nevelnek, hanem királylányokat. A türelmetlenebb szülők már az oviban megkezdik a királylányképzést nyelvtagozattal, néptánccal, balettel és egyéb tökéletesen felesleges különórákkal. A türelmesebb szülők mindezt az alsó tagozatban zúdítják a királylányokra, akiknek ez az életszakasz jutalomjáték.

Míg a fiúk ebben a korban a meggyötört tanerő ülepe alá helyezett rajzszöggel, vízibombák hajigálásával vetetik észre magukat, addig a királylányok gyurmázgatnak, rajzolgatnak, bónuszként szépen írnak, bebiflázzák a szorzótáblát, csupa siker az óvoda­iskola átmenet. A felsőben már más a helyzet, mert közeledik a cél: bejutni egy nagy presztízsű gimnáziumba, amely egy jó egyetem előszobája.

Ekkor köttetnek meg a ki nem mondott családi alkuk: a királylány tanul, mint a güzü (nyelvek, plusz órák, sport), cserébe a ruháját, szobáját a mama, a papa vagy a bejárónő tartja rendben. A leterhelt a királylány a gimi végére bezsebel két­három nyelvvizsgát, rengeteg pluszpontot szerez a felvételire, de nem tudja összehajtogatni a ruháját, a porszívó ismeretlen tárgy számára, a konyha pedig olyan terra incognita, melynek felfedezésére nem igazán vágyik. 

Az egyetem alatt kiteljesül a mamahotel míg a királylány tanul, bulizik, készül az olyan munkahelykeresésre, amely karrierrel kecsegtet. (Persze azt senki sem mondja el neki, hogy nincs karrier, azt csak a munkáltatók találták ki a munkavállalók hülyítésére.) Keresi a párját, és ha megtalálja, ketten keresnek tovább, így anyagilag viszonylag önálló lesz a királylány, de azért a papa feltölti időnként a bank­ és telefonkártyáját, a mama elviszi mosni a szennyest, és cserébe hozza a főtételt. Főzéssel napi szinten nem bajlódik, a munkahelyen úgyis esznek valamit, este pedig vagy rendelnek vagy beröppen a mikroba valami emberi fogyasztásra éppen alkalmas izé. 

A királylány karrierje szárnyal, pontosan, sokat dolgozik, a munkahelye profitál perfekcionizmusából, elérheti a cégnél a sokak által irigyelt managerbigyó beosztást is. Néhány év házasság után a rokoni, baráti kör, valamint a ketyegő biológiai óra figyelmeztet az utódlétrehozás időszerűségére. Ezért a korábbi szabadgyakorlatokat felváltja a "stílusgyakorlatok utódnemzésre" című családi project. 

A királylány utolsó nagy korszaka jön el a terhesség alatt, melynek során mindenki kirobbanó imádattal veszi körül. A rajongás persze már nem csak a királylánynak szól, hanem az utódnak is, de ő ezt nem veszi észre. A szülés utáni gratulációkat már a férj fogadja ­ aki konzervatívabb családokban egyben a gyermek apja is ­, a királylányból pedig egyik napról a másikra cselédlány lesz. 

Mert az a kis poronty az élet természetességével vesz el mindent ­ alvást, nyugodt étkezést, kikapcsolódási lehetőséget ­ az exkirálylánytól. Az exkirálylányok pedig erre az új helyzetre alig tudnak jól reagálni. Kisebb részükből jön csak elő az ősanya, aki az addig tanultakat otthon hasznosítva napirendet vezet be, rendben tartja a családot, vállal még 2­3 gyereket, komoly logisztikai bravúrt bemutatva szervezi életüket, és még az is lehetséges, hogy csakúgy megszokásból szerez még egy diplomát. Egy másik részük "szétesik", melyet lazasággal palástolnak. Ők azok, akik a két hetes gyerekkel a hasukra rögzített hordozóban rodeóznak a plázákban, otthon kupiban a lakás, de eldöcögnek valahogy a hippi mentalitással. Az exkirálylányok legnagyobb csoportja viszont döbbenten áll anyasága előtt. 

Kisebb vagy mélyebb depresszióba esve átkozzák a világot, hogy senki sem mondta nekik, hogy az anyaság ilyen, hogy életük legrosszabb szakasza, mert kialvatlanok, fáradtak, meg kell szokniuk, hogy nem akkor alszanak, esznek, mennek vécére, amikor akarnak, hanem amikor lehet. Bizony, nehéz elviselni az exkirálylányoknak, hogy már nem ők a történet hősei, a látogatók is a babára kíváncsiak, az ő gondjaik senkit sem érdekelnek. Ráadásul egész korábbi életükben gyors visszajelzést kaptak a tanulásba, munkába fektetett energiáról jegyek, dicséretek formájában, és anyaként csodálkoznak azon, hogy ilyen itt nincs. 

Senki sem oszt ötöst, nem szólnak a fanfárok, ha szépen szopott a pici vagy sikerült a tisztába tétel. Ott vannak kétségeikkel, fáradtan várva az elismerést, hogy jól csinálják, de az anyaság nem az a műfaj, ahol érmeket osztanak. Talán egyszer, sokára öreg, ráncos kezükre lehull egy könnycsepp, onnét tudhatják majd meg, hogy nem csinálták rosszul. Sajnálom ezeket az exkirálylányokat, mert értékes emberek, de mégsem tudják anyaságukat természetességgel megélni, pedig nagyon megérdemelnék. 

Mi a teendő? ­ kérdezhetnénk a csodás Lenin elvtárssal szólva. Nos, az biztos nem, hogy létrehozzuk kis családi köreinkben az iszlám államot és lányainkat elkezdjük csadorba járatni. Már csak azért sem
mert nem hiszem, hogy a tanulásba kevesebbet feccölő nők boldogabbak lennének, ők más problémákkal küzdenek, ha egyáltalán meg tudják/merik maguknak is fogalmazni. 

Ám a királylányneveléses családi alkukban a női szerepek elsajátítása fontosabb lehetne. Fixa ideám, hogy minden gyereknek szüksége van egy Matula bácsira, aki beláttatja velük: "Ne álmodozzon, Ladó, a valóság is lehet olyan szép ­ sőt szebb! ­ mint a hazug ábránd." Komolyan elgondolkodom azon, hogy nem kellene­e falusi turizmusra alapozva Hamupipőke nyári tábort szervezni királylányoknak, ahol megismerhetnék a valóságot. Megtanulnák, hogy a csirke nem a hipermarket hűtőjében él arra várva, hogy valaki kivegye onnét, hanem kapirgál, és ha enni akar a királylány, neki kell levágnia, megpucolni és megsütni. Talán a lekvárkészítés, befőzés is megtanulható, ahogy a varrás, vasalás, takarítás is, és több olyan fortély, amelyek könnyebbé teszik a "nem szeretem" házimunkát. Kissé félek persze, hogy a jelentkezők között több lenne a királylányok anyukája mint a királylány. A minden kákán minden csomót megtaláló cinikusok szerint, ha már tábor, akkor ne Hamupipőke legyen, hanem gésa tábor, ahol a nőiség más irányú tulajdonságainak megtanulásával a királylányok elsajátítanák a jól férjhez menés tudományát. 

E tudománnyal pedig a csecsemőt szoptatja majd a dajka, a gyerekre vigyáz a nörsz, a királylányból pedig királyné lesz. Csakhogy ennek a realitását már nyolcvan éve dalba foglalták: 

"Holdvilágos éjszakán Miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán Hófehér paripán. Ez az álom oly mesés, Ám de jön az ébredés. A királyfi oly kevés És az hogy jön, tévedés." 

A mostani helyzet az, hogy a csillogónak hitt karrier hazug ábrándja miatt feláldozzuk a női szerep valóságát, melyből a királylányoknak azonnal elegük lesz, ha annak nehézségére rádöbbennek.

A cikk nem saját!

Forrás: Huffnagel.blog.hu

Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKE­ot, mert fontos nekünk a visszajelzésed.

Facebook oldalunk

Magyar MGTOW közösség