2014.11.27. 20:00
Huffnágel Pista
A Huffnágel Életmód magazin immár rendszeres szerzőjének számító Petrus Saxonus ismét egy
gyújtóhangvételű, gondolatébresztő tanulmánnyal jelentkezett. Voilà!
Sohasem tudtam a legkisebb szánalmat vagy könyörületet sem érezni egy szerelmetes Férfi iránt, még
abban az extrém helyzetben sem, ha ez adott esetben én magam voltam. Minden Férfi hazárdőr,
szerelmi téren komolyan nem vehető. Akkor komolytalan vagy „őrült”? Korántsem. Úgy is
mondhatnánk, ahogy a dalban áll: kicsit bolond, de ezért nem kell bántani.
Az igazi Férfi úgy van, mint az az ember, aki passzióból jár kaszinóba, nem azért, mert gazdag akar
lenni, hanem mert gazdag. Tudja, hogy mindig a bank – az „örök női” nyer. Gazdag a szíve, ezért tud
nagyvonalú lenni, áldozni Fortuna istennő oltárán.
Igen, a nő olyan, mint a roulette… Megtesszük tétjeinket, s vagy bejön, vagy nem. A Férfiember akkor
is felteszi tétjét, ha feketén fújtatva fricskázza, vagy ha vöröslő andante elaléltságban áhítozik utána.
Akkor is, ha páros vagy páratlan – ha van vele valami kisöcskösként manipulált, érzelmileg és
anyagilag kihasznált jampec, akár nem. A Magvető szórja a magját, akár jó talajra, akár bogáncs közé,
akár az út szélére esik. Hogy a golyó hol akad meg e játékban, sohasem tudhatjuk, aki azonban nem
kockáztatva elássa talentumát, megbukik Férfiként, s a külső sötétségre vettetik.
Elvileg minden nő besorolható a vörös s fekete, páros s páratlan kategóriákba, mindegy milyen
„egyedi” számmal bír. Egyet, de csak egyet kivéve. Egyetlen nő valóban páratlan – a zöld nulla. „A nő
egyszerűen nulla” – üvölti az őrült zseni, Weininger. Valóban. Azonban ez adja a nő igazi hivatását és
méltóságát, ez körkörös nullasága. A nő méhe – akárcsak egy analóg fényképezőgép sötétkamrája –
befogadja a milliónyi spermiumként száguldó fotont, hogy a fény képpé váljék. Ha a Férfi felkiáltójel, s
a nő kérdőjel (az anyag legmélyéig lecsorgó sprituális szimbolizmus szerént), akkor a kettő szintézise a
nő szíve alatt dobogó violinkulcs. A violin (hegedű) alakú nőben megszólal a hang – dobog a szív.
Azonban, hogy a valódi szerelem testet öltsön, két személy bonyolult násztáncának nehéz párbeszéde
kell, hogy megelőzze. Igen, a nő akkor kap szexet, amikor csak akar, viszont a Férfi akkor házasodik,
amikor csak akar. Nehéz dilemma, föloldható? A nő természetes ösztöne szerént a kontrér ellentétek
vonzásábantaszításában lesz képes csak átadni önmagát: egyszerre vágyik s fél, átkoz és áld, tüzed
okád s sír… Egyszerre kell, hogy a Férfi vad legyen s elesett, komoly s játékos, odaadó és hajlíthatatlan.
Ennek impulzív dinamizmusának fényözönében képes csak a nő igazán nővé válni… Kimondatlanul is
erre vágyik… Ha pedig találkozik vele, fölbolydul, mint egy megzavart méhkas.
Emlékszem, egyszer egy kis vadóc virágszál fölbolydulására. Butácska fruskaként nem tudta kivel
beszél, kinek üzenget, mikor barátomat kérdőre vonta... Egy esetlen vallomás teljesen fölkavarta
illuzórikus biztonságát. Vágyainak lefojtása inverz rémületté dagadt, hogy ne szembesüljön önmagával.
Mondhatnók, ez betudható családi terheltségnek, azonban paradox módon a falanszteri lélektan által
idegbetegnek minősített, érzékeny nők képesek már csak a varázstalanított világba vetíteni a
misztériumot, ami kihívja a Férfi lovagias fellépését. Ilyen mediatrix volt ez a kis menyecske is. Szent
amazoni tébolyában ismerősei tucatjával szakította meg a kapcsolatot, „erős nőként” követelt…
Egyközös ismerősük elmondása szerént üvöltve hívta föl, hogy egy biztonsági őr jelenlétében beszélni akar
két taktusnyi lépést udvarlójával. Talán a lóvá tett lovag nem tudott volna erőt fölvonultatni? Ugyan…
A lelki sérülés gerjesztette játékba belemászni csak hamis szereposztással lett volna lehetséges. Így is
kizsarolta az „üldözött vad” szerepében az elegendő léleksimit hamis boldogságvirágként. Barátom
nagyvonalú roulettejátékosként megbocsátott néki, hisz föl sem fogta, mit cselekedett.
Holnapután a Tannhäuser előtt gördül föl a budapesti Opera függönye. Igen. Mennyi különös alakot
elrejt a konfekciókabát, és sohasem tudható, mikor nem látja senki őket, mivé változnak át…
Az opera az utolsó „összművészet”, mely visszatükrözi a létezés katartikus katedrálisában mindennap
lejátszódó misztériumdrámát. Ez nem csak és nem elsődlegesen szórakozás, hanem szertartás
számomra.
Tannhäuser alakja a férfi nőhöz való relációnak egyik legimpresszívebb kifejezése: a személytelen,
tárgyiasított érosz (Vénusz) és az abszolutizált nőtisztelet (Szűz Mária) között örlődik, de csakis
Erzsébet testi és lelki szerelme válthatja meg a wartburgi dalnokversenyről kitaszított „őrült és
botrányos” hőstenort…
Egy tébolyult világban csak ilyen „őrült és botrányos” minnesängerként tud valóban emberi maradni a
Férfi. Törekedjünk azok maradni.
A cikk nem saját!
Forrás: huffnagel.blog.hu
Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKEot, mert fontos nekünk a visszajelzésed!
Forrás: huffnagel.blog.hu
Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKEot, mert fontos nekünk a visszajelzésed!