A nő olyan, mint a roulette..

2014.11.27. 20:00

Huffnágel Pista 

A Huffnágel Életmód magazin immár rendszeres szerzőjének számító Petrus Saxonus ismét egy gyújtóhangvételű, gondolatébresztő tanulmánnyal jelentkezett. Voilà! Sohasem tudtam a legkisebb szánalmat vagy könyörületet sem érezni egy szerelmetes Férfi iránt, még abban az extrém helyzetben sem, ha ez adott esetben én magam voltam. Minden Férfi hazárdőr, szerelmi téren komolyan nem vehető. Akkor komolytalan vagy „őrült”? Korántsem. Úgy is mondhatnánk, ahogy a dalban áll: kicsit bolond, de ezért nem kell bántani. 

Az igazi Férfi úgy van, mint az az ember, aki passzióból jár kaszinóba, nem azért, mert gazdag akar lenni, hanem mert gazdag. Tudja, hogy mindig a bank – az „örök női” nyer. Gazdag a szíve, ezért tud nagyvonalú lenni, áldozni Fortuna istennő oltárán.

Igen, a nő olyan, mint a roulette… Megtesszük tétjeinket, s vagy bejön, vagy nem. A Férfiember akkor is felteszi tétjét, ha feketén fújtatva fricskázza, vagy ha vöröslő andante elaléltságban áhítozik utána. Akkor is, ha páros vagy páratlan – ha van vele valami kisöcskösként manipulált, érzelmileg és anyagilag kihasznált jampec, akár nem. A Magvető szórja a magját, akár jó talajra, akár bogáncs közé, akár az út szélére esik. Hogy a golyó hol akad meg e játékban, sohasem tudhatjuk, aki azonban nem kockáztatva elássa talentumát, megbukik Férfiként, s a külső sötétségre vettetik.

Elvileg minden nő besorolható a vörös s fekete, páros s páratlan kategóriákba, mindegy milyen „egyedi” számmal bír. Egyet, de csak egyet kivéve. Egyetlen nő valóban páratlan – a zöld nulla. „A nő egyszerűen nulla” – üvölti az őrült zseni, Weininger. Valóban. Azonban ez adja a nő igazi hivatását és méltóságát, ez körkörös nullasága. A nő méhe – akárcsak egy analóg fényképezőgép sötétkamrája – befogadja a milliónyi spermiumként száguldó fotont, hogy a fény képpé váljék. Ha a Férfi felkiáltójel, s a nő kérdőjel (az anyag legmélyéig lecsorgó sprituális szimbolizmus szerént), akkor a kettő szintézise a nő szíve alatt dobogó violinkulcs. A violin (hegedű) alakú nőben megszólal a hang – dobog a szív. 

Azonban, hogy a valódi szerelem testet öltsön, két személy bonyolult násztáncának nehéz párbeszéde kell, hogy megelőzze. Igen, a nő akkor kap szexet, amikor csak akar, viszont a Férfi akkor házasodik, amikor csak akar. Nehéz dilemma, föloldható? A nő természetes ösztöne szerént a kontrér ellentétek vonzásában­taszításában lesz képes csak átadni önmagát: egyszerre vágyik s fél, átkoz és áld, tüzed okád s sír… Egyszerre kell, hogy a Férfi vad legyen s elesett, komoly s játékos, odaadó és hajlíthatatlan. Ennek impulzív dinamizmusának fényözönében képes csak a nő igazán nővé válni… Kimondatlanul is erre vágyik… Ha pedig találkozik vele, fölbolydul, mint egy megzavart méhkas.

Emlékszem, egyszer egy kis vadóc virágszál fölbolydulására. Butácska fruskaként nem tudta kivel beszél, kinek üzenget, mikor barátomat kérdőre vonta... Egy esetlen vallomás teljesen fölkavarta illuzórikus biztonságát. Vágyainak lefojtása inverz rémületté dagadt, hogy ne szembesüljön önmagával. Mondhatnók, ez betudható családi terheltségnek, azonban paradox módon a falanszteri lélektan által idegbetegnek minősített, érzékeny nők képesek már csak a varázstalanított világba vetíteni a misztériumot, ami kihívja a Férfi lovagias fellépését. Ilyen mediatrix volt ez a kis menyecske is. Szent amazoni tébolyában ismerősei tucatjával szakította meg a kapcsolatot, „erős nőként” követelt… 

Egyközös ismerősük elmondása szerént üvöltve hívta föl, hogy egy biztonsági őr jelenlétében beszélni akar két taktusnyi lépést udvarlójával. Talán a lóvá tett lovag nem tudott volna erőt fölvonultatni? Ugyan… A lelki sérülés gerjesztette játékba belemászni csak hamis szereposztással lett volna lehetséges. Így is kizsarolta az „üldözött vad” szerepében az elegendő léleksimit hamis boldogságvirágként. Barátom nagyvonalú roulette­játékosként megbocsátott néki, hisz föl sem fogta, mit cselekedett. Holnapután a Tannhäuser előtt gördül föl a budapesti Opera függönye. Igen. Mennyi különös alakot elrejt a konfekciókabát, és sohasem tudható, mikor nem látja senki őket, mivé változnak át…

Az opera az utolsó „összművészet”, mely visszatükrözi a létezés katartikus katedrálisában mindennap lejátszódó misztériumdrámát. Ez nem csak és nem elsődlegesen szórakozás, hanem szertartás számomra. Tannhäuser alakja a férfi nőhöz való relációnak egyik legimpresszívebb kifejezése: a személytelen, tárgyiasított érosz (Vénusz) és az abszolutizált nőtisztelet (Szűz Mária) között örlődik, de csakis Erzsébet testi és lelki szerelme válthatja meg a wartburgi dalnokversenyről kitaszított „őrült és botrányos” hőstenort… Egy tébolyult világban csak ilyen „őrült és botrányos” minnesängerként tud valóban emberi maradni a Férfi. Törekedjünk azok maradni. 

A cikk nem saját!
Forrás: huffnagel.blog.hu

Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKEot, mert fontos nekünk a visszajelzésed! 

Facebook oldalunk